A Forte Társulat előadásában Arany János elbeszélő költeményének színpadi adaptációját láthattuk.
Talán túlzás nélkül állítható, hogy emberemlékezet óta nem született Arany János elbeszélő költeményéből érvényes színpadi adaptáció, még klasszikus sem, nemhogy kortárs. Már csak ezért is telt meg július 29-én zsúfolásig a gyulai várban a nézőtér, hisz a mindenki által ismert mű erős képeinek, valamint kötött és kemény belső szövegének megfelelő színházi közegbe helyezése komoly, és egyben kockázatos feladat.
Horváth Csaba rendező-koreográfust jó ideje foglalkoztatta, miként lehet egy klasszikus, veretes művet a kortárs színház nyelvén megszólaltatni. Így hát fogta a színház- és filmművészeti egyetem ötödéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztályát (osztályfőnökök: Lukáts Andor és Horváth Csaba), és rendszeresen készíttetett velük Arany balladáiból koreográfiákat, vizsgafeladatként pedig megalkotta velük a Toldit. És mert ez egy kísérleti osztály, főként saját, jellegzetes formanyelvére tanította őket, hol a komplexitás megteremtésére törekedve, hol az egyszerűség felé haladva, a szöveg, zene, tánc és képzőművészet egységét megteremtve a modern színházban. Így vált az eszköztelenség is fontos elemévé ennek az előadásnak, mivel a fizikai színházi műfajban kísérletező Forte Társulat másképp közelít a történetmeséléshez, színpadi időhöz, játéktérhez, hogy végül egy egészen izgalmas és eredeti színészi játékot keltsen életre.
A végzős osztály 2012 októberében készítette el a produkciót, amelyet azóta is telt ház előtt játszik. A darab hét szereplője szinte jelmez és díszlet nélkül, minimális kellékekkel meséli el a történetet úgy, hogy közben a mozgás, a zene és a tánc is a teljes eredeti szöveg szerves részévé válik. Egy klasszikus mű kortárs színházi bemutatása – bár jól hangzik, de – nem kivételes ötlet, hisz miért ne tudna az örökérvényű mondanivaló a modern színház eszköztárával is működni? Itt azonban a művészeti ágak találkozása és egységes erejű kifejezése a cél.
Noha egy darabig úgy tűnt, hogy az egész csak blöff - mert a szöveg felmondásához a képi megjelenítés sok újat nem adott -, de a közönség a nyelvi- és a képi humorra egyaránt hamar és jól reagált, és az előadást meghatározó ötletes minimalizmus egy idő után a történetmesélésnek lendületet, a szerepformálásoknak pedig plusz töltetet adott. Izgalmas megoldás volt, hogy a szereplők több karaktert is játszottak, de még a narrátor feladatát is mindenki magára öltötte hosszabb-rövidebb ideig, miközben a többiek teljes testüket eszközként és díszletként használva alakultak rendezett alakzatban boglyák hűvösében hortyogó szolgákká, vagy épp hórihorgas gémű ösztövér kútágassá.
Az alapvetően szöveges-mozgásos – hangosítás nélkül megszólaló - jelenetek közé időről időre beékelődtek zenei aláfestéssel vagy énekelve előadott részek, Dresh Mihály gyönyörű – ám sajnos élvezhetetlen hangerővel megszólaló – zenéje, illetve bizonyos kiemelt, hosszabb, a mozgást még erőteljesebben előtérbe helyező „akciójelenetek", és néhány igazán költői kép, ami szinte örökre a néző emlékezetbe ég.
Bár a szövegmondás nem volt a produkció erőssége, a művészeti ágak a végére csakugyan összeértek - hisz a tánc nem vált illusztrációvá és a zene sem egyszerű kísérőelemmé -, és a közönség tapsánál elégedett fütty, néhány bekiabált „Bravó!” és néhol hallható lábdobogás jól jelezte, hogy a társművészetek egyenértékű, komplex találkozása valóban megtörtént, és emlékezetes élménnyé alakították az estét.
Forrás: www.gyulaihirlap.hu
