Azt itt mindannyian tudjuk, hogy Gyula különleges helye a világnak, hisz kedvező földrajzi fekvésén túl, jelentős történelme mellett megannyi tehetséges, értékes embert is adott a világnak. De hogy valaki egy személyben legyen Dél-Amerika nagykövete, operaénekes, zongoraművész és költő - tömören jellemezve valódi kulturális kalandor –, csakis Szőnyi Ferencről állíthatjuk.
Hosszú út vezetett a gyulai Ady Endre majd Városház utcától Dél-Amerika konzulátusáig, hiszen sokáig operaénekesnek készült, de a színi pálya is megkísértette, és zongoraművésznek is igen ígéretes volt. De már az is hamar eldőlt, hogy az irodalom meghatározó helyet foglal el az életében, hiszen az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként számos művet fordított, és épp e munkáknak köszönhetően lett később Dél-Amerika rendkívüli és meghatalmazott nagykövete. De bárhol is élt és dolgozott a világban, gyulaisága mindig meghatározó szerepet játszott.
Az idén megjelent Félre vert csend címet viselő kötetében saját versei és prózái mellett bravúros műfordítások is helyet kaptak, de könyvekről, festményekről, zenéről, a művészi értékteremtés felfénylő pillanatairól is olvashatók elemzései, melyeket szeptember 30-án, 18 órai kezdettel a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban is bemutat. Ennek apropóján beszélgettünk.
- Az irodalmi alkotás szinte minden formája jelen van az életében, hiszen ír, fordít, szerkesztő és kutató munkát végez, azonban az is tudható, hogy a szellemi kifejezés legkockázatosabb és egyben legszakrálisabb formájának a költészetet tartja. Mikor vált a verselés a legmegfelelőbb kifejezési formává?
- Még gyerekként dőlt ebbe az irányba az életem, úgy 4-5 éves koromban, amikor találtam egy gyönyörű gesztenyét az úton, zsebre tettem, de mikor hazaértem, ez a gesztenye nem volt sehol, mert kiesett a zsebemből és elvesztettem. Mérhetetlen fájdalommal vertem fel az Ady Endre utca csendjét, vigaszként pedig később egy mondóka formájában írtam meg az élményemet, amitől nagyon megvigasztalódtam. Ezt a szellemi mozzanatot a nagynéném jegyezte meg, és a PEN Clubbeli székfoglaló beszédemben is visszaemlékeztem rá, mert olyan sok mindent elárul. Később az Erkel gimnáziumban volt házi feladat, hogy mindenki írjon az édesapjáról, amit én szintén versben fogalmaztam meg, ami annyira tetszett a tanáromnak, hogy mindjárt önképzőkörbe küldött, vagyis ott folytatódott, amit a gesztenye kapcsán elkezdtem. Az első év után a fővárosban folytattam a gimnáziumot, ahol egy akkori diákeposzom a Magyar Rádió „Így írunk mi” pályázatán nyert díjat 1961-ben. De még itt Gyulán is mindenfélével foglalkoztam, verset mondtam, zongoráztam, rajzoltam, énekeltem. A zene, a képzőművészet és az előadóművészet pedig a későbbiek során is megkísértett. Felvételiztem a Színművészeti és a Zeneművészeti Főiskolára is.
- Mégis majdnem orvossá vált.
- Úgy gondoltam, hogy a humán elvek, az embereken való segítési szándék elég lesz egy életpálya örökös táplálásához, de mire felvettek volna, rájöttem, hogy irodalommal akarok foglalkozni, méghozzá bármelyik területén. Mindegy, hogy irodalomtörténészként, prózaíróként vagy irodalomtanárként, de mindenképp irodalommal. A gimnáziumban latint tanultam, majd spanyolt, így 1964-től az ELTE bölcsészkarán tanultam, Budapesten. Sokáig dolgozott bennem egyfajta szellemi gátlásosság, de annak a biztos tudata is, hogy egyszer be fogok robbanni, például műfordítóként, amivé aztán csakugyan lettem. Egy barátomon keresztül jutottam el 1969-70 körül a jelentős műfordító Göncz Árpádhoz, rajta keresztül pedig az Európa Könyvkiadóhoz, ahol először egy venezuelai regény fordítását kaptam, aztán lektorálással bíztak meg, és könyvek előszavának írásával. Eleinte külsős voltam, és 1975-től lettem belsős munkatárs. Emellett hangversenyszervezőként is dolgoztam, és a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának főállású tagja voltam három éven át, majd még húsz évig külsős tagja a kórusnak.
- Velük énekelt a milánói Scala színpadán is?
- Igen, de abba a zenei szentélybe már külsősként mentem ki énekelni, mert azokban az években már az Európa Könyvkiadó szerkesztője voltam. Egyébként a zene a költészetben is nagyon fontos, nemcsak a ritmus, hanem a világra való nyitottság miatt, a költészetben elengedhetetlen az örökös rácsodálkozás. Én egyszerűen nem tudok betelni az élettel, amire folyamatosan rácsodálkozom, miközben rettenetes tapasztalatok érnek.
- Hiszen az élet e szemléletmód ellenére sem kíméli az embert…
- Rettenetes irányba halad a világ, és ez nem hagyja érintetlenül az embert, amitől a verseim többsége is igen tragikussá vált, de szerencsés vagyok, mert miközben ezt nagyon komolyan megélem és kiírom magamból, egy állandó belső derű is van bennem, ami megóv a tartós depressziótól. A hamu alól mindig előjön a valami, ami további életerőt és energiát ad. A szintén Gyulán született irodalomtörténész, Domokos Mátyás - aki Simonyi Imre egyik felkarolója is volt - az első kötetem után azt írta nekem egy levélben, hogy a munkámért vagyok felelős, nem a munkám sikeréért. Ha nekem megadatott ez a költői képesség, akkor az a dolgom, hogy a lehető legjobban bontakoztassam ki, de a többi már nem az én gondom.
- Nehezen ír?
- Rettenetesen. Uhrin Gábor, a szintén gyulai karnagy mondta mindig, hogy ugyan csak ritkán és nehezen írok verset, de azok mellé aztán kivont karddal lehet állni. Sokáig halogattam az írást, az évek pedig gyorsan elmentek. Amikor Garai Gábor 1985-ben felfigyelt a verseimre, és találkozni akart velem, épp Kolumbiában voltam ösztöndíjas, és amikor 41 évesen hazajöttem, akkor sem volt egy egész kötetre való versem. Vagyis lassan gyűltek össze, de reményeim szerint ezek másoknak is mondanak valami olyat most és húsz év múlva is, amit talán csak én tudok így elmondani.
- Hogyan lesz egy költőből diplomata?
- Azt nem tudom, de valóban az irodalomnak köszönhettem ezt a megbízatást, hiszen akkoriban sok műfordító vállalt hasonló tisztséget a világ különböző országaiban. Mivel műfordítóként korábban már voltam Panamában tíz hónapig, Kolumbiában pedig 2 és fél évig, ismertem a térséget. Így kerültem be a minisztériumba, nem politikai kinevezettként, hanem mint külügyi képviselő, és csak azután lehettem diplomata, hogy letettem a leginkább államvizsgához hasonlítható 7-8 tárgyból (konzuli, nemzetközi jogból, protokollból, iktatásból stb.) álló vizsgákat. Nagykövet 2001-ben lettem, de már korábban is dolgoztam kint nagykövetségen Bogotában, megbízott nagykövetként, illetve első beosztott tanácsos voltam és konzul. Kolumbiában rögtön a mélyvízbe kerültem, mert három hónapig én voltam kint egyedül, majd mintegy fél évig volt ott a nagykövet úr, akit utána hazahívtak államtitkárnak, így egy évig újra egyedül maradtam, mint ideiglenes ügyvivő. Kolumbia nem volt a magyar külpolitika homlokterében, de az ott végzett munka ettől még nagyon érdekes és sokrétű volt.
- Különösen egy műfordító számára.
- A világgal való kapcsolattartásnak mindenképp új terepét jelentette, és az emberekhez való viszonyulásom is megváltozott, hiszen a diplomata lét bizonyos kötelezettségeket ró az emberre. Ott én Magyarországot képviseltem, egyszersmind Mátyás királyt és Szent Lászlót is, mert az is mögöttünk van, és lehet is képviselni. Mindenképp gazdagodás volt, hiszen egészen különös élmény az óceán túlfelén magyarnak lenni, mégsem Amerikában, ráadásul egy igen nagy létszámú közösségben, mert 50-60 ezer magyar is élt kint akkor, igaz mára 20-30 ezer között vannak, a magyar közösségi életben pedig aktívan 1000-1500 fő vett részt.
- Milyen ott magyarnak lenni?
- Én nagyon szerettem. Argentínába már nagykövetként mentem ki, akkreditálva a Paraguayi és Uruguayi Köztársaságba Buenos Aires-i magyar nagykövetként. Az uniós csatlakozások kapcsán jártunk akkoriban a kollégáimmal előadásokat tartani, emlékhelyeket avatni, de színdarabot is írtam a kinti magyaroknak, és amikor úgy adódott, néha még énekeltem is. Az nagyon meglepő, hogy milyen gyönyörű és színvonalas néptánckultúra folyik Uruguayban, Brazíliában, Sao Pauloban vagy épp Caracasban. Lenyűgöző látni, miként tud tovább élni egy mozdulat, egy csizmaszárcsapkodás egy nyalka, kalapos falusi legény táncában, akiről aztán kiderül, hogy semmilyen felmenője nem magyar, csak odacsatlakozott, mert meglátta és megtetszett neki a mi néptáncunk.
- Ezek az élmények is visszaköszönnek a gyulaiak számára szeptember 30-án megismerhető kötetben?
- Részben igen, de a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban lévő bemutató során ezekről az élményekről is szívesen mesélek, ahová mindenkit nagy szeretettel várok.
Forrás: www.gyulaihirlap.hu
