Miért épp a Kossuth térre került a Múlt és Jövő szobor?
Öröm, hogy Vígh Tamás Kossuth-díjas szobrász utolsó, nagy horderejű köztéri kőszobra Gyulán méltó helyre kerülhet. Hisz ebben a városban született meg a nemes gondolat, hogy a Millennium évét egy „MÚLT és JÖVŐ” köztéri szoborral tegyék emlékezetessé. Az elmúlt évek viszontagságai most feledésbe merülnek, hisz olyan helyszínben egyezhettek meg a város képviselői és Vígh Tamás szobrász felesége, valamint művészi hagyatékát őrző barátai, melyet a szobrot alkotó művész is, még életében jónak érzett.
A szobor a Kossuth tér füves enyhe lejtőjén, a kellemes vízfolyás mellett fog állni. Környezete tágas, a háttérben a múltat idéző belvárossal, előtte a jövőbe nézve, ahol Gyula város modern fejlődési területe húzódik. A szobor talapzata a környezetéből enyhe lejtéssel félméternyit kiemelkedő fűvel borított domb, amiből csak nyolc centiméter magas, lépcsős betonlábazat emelkedik ki. Ez a kontúr a szobor befoglaló formáját szegélyezi, kellemesen vezetve át a fekete kőalakot és annak tömör kőtömbjeit a sima nagykiterjedésű füves területre.
Az eredeti megbízás a Vízművek épülete előtti térre szólt. Időközben ezt a korábban szürke megjelenésű teret Gyula városa elegánsan átépítette, szökőkúttal gazdagította, a Vízügy székházát pedig értő felújítási tervek alapján rekonstruálta. Kialakult a belvárosban egy kellemes pihenőhely, de ezt a helyet az időközben kiteljesedett szobor kinőtte. A tér a nagyhatású szobor számára szűk lett, a szobor pedig a kiegyensúlyozott helyszín intimitásának és belső rendjének mondott volna ellen.
A szóba jövő több lehetséges helyszín közül a későbbiek során a vár előtti fás liget tetszett meg az alkotónak. Tetszett, mert a vár közelsége, mint a múlt képviselője és a város, mint a fejlődő jövő támasztotta volna alá a szobor mondanivalóját. Gyula város nyári rendezvényei azonban igénybe veszik ezt a teljes területet, ami nyaranta a szobornak méltánytalan környezetet tudott volna csak biztosítani, ezért a város vezetése ezt a helyszínt is elvetette. Készítettünk látványterveket a tóban elhelyezett szoborról, de mind léptékében, mind kivitelezhetőségben ez aránytalan eredményt hozott volna ugyanúgy, mint a jelentős átépítést igénylő kultúrház melletti terület.
Az elmúlt hetekben a szobor elhelyezésével kapcsolatos illetékesek helyszíni bejárása hozta meg a végső megoldást. A város fókuszában lévő Kossuth téren olyan helyet sikerült megtalálni, mely amellett, hogy minden irányból láthatóvá teszi az alkotást, lehetőséget biztosít a látogató és a szobor közötti közvetlen kapcsolatra. A Vértanúk útja felől már messziről feltűnik a kétarcú tömb, de a Dr. Adler Ignác utca, a Béke sugárút és a Karácsonyi János utca felől közelítők szeme elől sem tudja semmi a látványt elvenni. A gyalogszerrel erre sétálók szemét is magához vonzza a fekete lendületes alak látványa. A Városháza utca és a Postaköz felől érkezők megállnak néhány percre, hogy körüljárják a város új köztéri alkotását, a szobor közelében a környező padokon megpihenve, élvezve annak látványát és üzenetét.
Remélem, hogy Gyula város lakosai és az idelátogatók rövid időn belül szívükbe fogják zárni Vígh Tamás nagyjelentőségű alkotását. Kívánom, hogy azt érezzék, a szobor ősidők óta ezen a szép helyen gazdagítja a belváros képét, hisz a szobor a közelében lévő műemlék templommal, a posta kortárs épületével, a régi korokat idéző és a nemrég létesült lakóházakkal valamint a szépen kialakított Kossuth térrel harmonikusan képez szép városi egységet.
Winkler Barnabás
építész
Múlt és Jövő, emlékmű a milleniumnak
Ne szólj így, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?
(Madách Imre: Az ember tragédiája)
A millenniumnak emléket állítani sokféleképpen lehet. Vigh Tamás utolsó szobra azonban, hasonlóan számos korábbi művéhez jóval mélyebbre kíván ásni, mint amennyi az aktuális elvárás, az adott felkérés szerinti feladat.
Az ember első gondolatai a millennium hallatán leginkább az ezeréves állam, az államalapítás, az államalapító története, gondolatköre felé terelődik. Így van ez az ország millenniumi emlékműveinek jelentős hányadán, ami nem is csoda, hiszen a magyar történelemben egy időszakra esik az ezredforduló és az államalapítás, illetve utóbbi nevezetes évfordulója.
Van azonban az emlékművek között néhány olyan is, mely kozmikus távlatokat vetít elénk, többé-kevésbé narratív, vagy absztrakt elemekkel utal a végtelennek tekintett idő beosztottságára, szakaszonként való keretezettségére, lezártságára. Ilyen emlékművet készített Budahelyi Tibor Budapesten, Lakatos Pál Sándor Szentkirályon, Lugossy Mária Veszprémben, és Veszprémi Imre Balatonszabadin. Műveiken az ezredfordulót megélő ember személye, jelenléte, történelmünk milyensége nem kap jelentőséget, az idő, mint örökérvényű, önmagában létező entitás szerepel.
Bencsik István szigetvári emlékműve ezekkel szemben éppen a személyes jelenlétet helyezi a középpontba; a hüvelykujj, mint tetteink, cselekedeteink nyomhagyója óriási jelentőséget kap, maga válik az ezredfordulót jelölő jellé, a posztamentumot képező idősíkok pedig megtörnek a tett, a cselekedet, a lezáró és új kezdetet jelző jel beékelődésében. Az emlékmű azzal szólít meg, hogy ez a hüvelykujj lehet akár a tiéd is, miénk is, csak rajtad, rajtunk múlik, hogy mivel teszed, tesszük emlékezetessé, naggyá az ezredfordulót.
Beszélgetéseim Vigh Tamással arra emlékeztetnek, hogy ő mindig a legfontosabbat kívánta elmondani, a legelemibb és a legnagyobb kérdéseket megválaszolni és megfogalmazni szobrászatával, mely így a sallangokat kerülte, sommás és nemes, sokszor kristályszerű formákká redukálódott.
A „Millenniumi emlékmű” felkérés 2000-ben érkezett. Akkoriban sokunkat hatott át az emelkedett érzés, hogy most valami nagy dolog történhet meg, kellene, hogy megtörténjen. Miközben sokan emelkedetten vártuk a „valamit” Vigh Tamás egyetlen plasztikába szintetizálta az idő kozmikus végtelenjét, mely csak az ember által válik létezővé, és jelentőssé, valamint az örök emberi morált, mellyel a szobrászat morális alapjait is újfent lefektette. Az akkorra már tisztes kort megért és sokat tapasztalt mester olyan szellemi örökséget, útravalót készített számunkra, mely csak kitartó szemlélőnek tárja fel az egyszerű formákba zárt rendkívül összetett üzenetét.
Vigh Tamás utolsó szobra így egyfajta összegzésévé vált egész életművének; talán nincs is olyan szobra, melynek részletét, vagy jelentését ne látnánk visszaköszönni ebben a plasztikában.
A „Múlt és Jövő” Vigh Tamás szobrában egyetlen figura két fő nézettel. A figura átlép egy idősíkról egy másikra. A posztamentum kristályszerű formái szinte emelkedni és süllyedni látszanak, miközben közéjük ékelődik a hajszálnál is vékonyabb tudati létező, ami ott kell, hogy legyen, még ha a címben sem említjük meg; a jelen. Vigh Tamás nem döf bele lándzsát, nem csöppenti el, tehát nem jelöli anyaggal, sem grafikai jellel, ahogy az a kezdeti terveken még megjelent, CSAK átlépteti felette figuráját. Ennél nagyobb jentőséget adni egy pillanatnak, a JELEN-nek, melynek fogságából, mint folyamatosan változó, de állandó szempontból tekintünk MÚLT-ra és JÖVŐ-re, nem lehet.
Ugyanakkor az időt felfogó és értelmező személy nemcsak ezzel a titokzatos és nagyon is nehezen elviselhető JELEN-nel kell, hogy együtt éljen, de találkozik az általános, hétköznapi, jelentőség nélküli; tehát „átléphető” jelennel, mert valóban, az Ezredforduló is csak egy elmúló pillanat, mely, ha mi nem tesszük különlegessé, észrevétlen csúszik ki kezeink közül.
De az ember mindenképpen tovább lép, akár nagyot tesz vele, akár nem. A kettősség, a morális emberi értékek, pusztán a szemlélet alapján változtatható polaritása, megkerülhetetlenül tárgyalandóvá válik: a szobor Janus arcot kap.
Ezzel a figura és a plasztika átlép egy magasabb szférába, miközben megtartja hétköznapi földhözragadtságát, súlyos materiális mibenlétét.
A Janus arcú figurában a megszemélyesített, a tárgyiasult általános személy árnyékszemélyiségeként önálló életre kel, ellentétes akarattal és beállítottsággal, mint a pszichoanalitikából ismert Jungi aktív és tudatos cselekvő poláris ellentéte, mely kiegészítője a perszónának.
Nem kisebb feszültséggel találjuk magunkat szemben, mint az emberi morál alapvető problémája, a jó és rossz ellentétének és egységének feldolgozása.
Rajtunk áll tehát az irány eldöntése, a beállítottságunk alapján tekinthetjük a lépést pozitívnak, vagy negatívnak. A szoborral azonosulva szemlélhetjük a jövőnket, az előttünk lévőt optimistán nyitott és tiszta felületként, vagy borúlátóan egymásba roppanó formák által határoltnak, vélhetjük múltunkat a magunk mögött hagyottat egységesen tisztának, diadalmasnak, nagyszerűnek, vagy ismert és ismeretlen bonyolult erőktől meggyűrtnek, gyötrelmektől, terheltnek és összetettnek.
Ehhez hasonló morális feszültség és polaritás követhető nyomon Madách Imre műveiben, a Mózesben és elsősorban Az ember tragédiájában, ahol múlt és jövő az álomban átjárhatóvá és átfordíthatóvá válik..
Vigh Tamás szobra tehát nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy iránytűként szolgáljon alapvető etikai kérdésben; nevezetesen felveti annak felismerését, hogy a szemléletünket is mi magunk kell, hogy irányítsuk, de nem az árnyékszemélyiségünk elfojtásával, hanem létének, a polaritásnak tudomásulvételével, az anima és animus egységének elfogadásával.
Mint iránytű, vagy útjelző tábla mely ránk bízza az irány kiválasztását, tehát olyan helyre kell kerüljön, ahol a magát csak nehezen kinyilvánító plasztikája és üzenete nemcsak a teret rendezheti és szervezi, de az állandó városias forgatagban az etikai értékrend felállításában is segédkezik, mely számvetésre a millennium adott apropót.
Baráz Tamás
szobrászművész
Zenével, tánccal avatták fel a város új modern műalkotását a: Múlt és Jövő szobrot
A város központjában, 2011. augusztus 19- én délután szikrázó napsütésben a Kossuth téren szép és tartalmas ünnepség keretében - felavatták a Kossut díjas Vígh Tamás szobrászművész alkotását.
A több mint 250 jelenlévő - a táncosokkal közösen jó hangulatban hallgatta meg Dr. Görgényi Ernő polgármester és Prókai Gábor művészeti osztályvezető köszöntőjét és az avató beszédet, Oroján István festőművész tolmácsolásában.
A múltat és a jövőnket fiatal, idős táncosok és zenészek szimbolizálták, hiszen a Minden Magyarok Nemzetközi Néptáncfesztiváljának keretében történt az ünnepség előkészítése - az Önkormányzati és Oktatási Osztály szervezésében. A lepel lehúzásával 17.25 perckor, az avatás fénypontjaként az értékes mű a város polgárainak birtokába került.
Gyula városa modern, igazi XXI. századi köztéri alkotással gazdagodott, köszönjük az alkotást, a közreműködést Vígh Tamásnak, Markolt Györgynek, a Képzőművészeti Lektorátusnak és természetesen Gyula Város Önkormányzatának is. (Mindenkinek külön köszönjük az elmúlt évtizedek szervező munkáját, a pályázati lehetőséget, a helyi erőt, a türelmet, a szakértelmet és a szívós kitartó együttműködést!) Tudjuk, ez egy közel 20 éves folyamatosan változó program sikeres lezárását jelentette.
Az afrikai szürke gránitból készült szimbolikus köztéri alkotás, a „MŰ” biztosan eltérő vélemények megfogalmazására készteti a művészeket, a műértő és az érdeklődő közönséget, továbbá a média képviselőit egyaránt. Ez a mai világunkban természetes és szerencsés lehetőség.
Gyula Város Polgármesteri Hivatala
Önkormányzati és Oktatási Osztály
Körtánccal avatták fel a végleges helyére került Múlt és Jövő szobrot
Jelentős közterületi alkotással gazdagodott Gyula, ugyanis évtizedes kálváriája után helyére került Vígh Tamás alkotása, a Múlt és jövő szobor. Dr. Görgényi Ernő polgármester köszöntőjében hangsúlyozta, hogy bár a nonfiguratív, igazi 20. századi műalkotás átlagemberek számára nehezen befogadható, mégis érték, és nagy siker előtt áll. Az alkotást Prokai Gábor, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus művészeti osztályvezetője elemezte. Beszédéből kiderült, Vígh Tamás nem törekedett arra, hogy történelmi eseményre emlékeztető szobrot készítsen, hanem úgy gondolta, olyan szobrot készít, ami a mindenkor itt élő ember számára arckép lesz. A jelent nem mondja ki, a jelen Janus-arcú mását jelenítette meg, ami a múltban gyökerezik, és amiből a jövő építkezik. Az időközben elhunyt alkotó munkásságáról Oroján István gyulai festőművész beszélt, aki a szobor homorú, domború, pozitív és negatív fényjáték-effektusára mutatott rá. Az ünnepség végén a a Minden Magyarok Nemzetközi Néptáncfesztivál táncosai körtánccal tisztelegtek a város legújabb műalkotása előtt.
forrás: www.gyulaihirlap.hu
