hu-ro-en

Tahi-Tóth László, aki gyulai deszkákon játszotta először szabadban a Popfesztivált

2014.09.07.
A Gyulai Várszínház 51. évadának egyik kiemelkedő produkciója a Vígszínház által érkezett hozzánk. A Popfesztivál 40 címet viselő sikerdarab egyik főszereplőjeként éppúgy, mint a korábbi, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben a szerepbeli Józsefként Tahi-Tóth László állt színpadra, immár hófehér hajjal. A Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésszel a darab kapcsán beszélgettünk.




Múlt év őszén volt, hogy a Déry Tibor kisregényéből készült, Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalt 40 éve mutatták be a Vígszínházban. A több szempontból is korszakalkotó jelentőséggel bíró mű 40 éves születésnapjára igazi kortörténeti performansz készült, amely vetítésekkel, archív felvételek bejátszásával idézi meg az ősbemutató és a musical európai turnéinak időszakát.

 

 

popfesztival-02.jpg

 

 

Az amerikai Altamontban 1969-ben lezajlott, tragikus végkimenetelű rockfesztivál drámai alaphelyzete jó alkalmat adott arra, hogy Déry megrázó nyíltsággal szóljon kirekesztettségről, erőszakról, egy értékvesztett világban az útját kereső fiatalság magányáról, kétségbeesettségéről, tisztaság iránti vágyáról. Hősei, a disszidens magyar házaspár, Eszter és József tragédiájában egyúttal az amerikai ellenkultúra felett is ítéletet mondott, a művéből készült színpadi produkció pedig a hazai könnyűzene és színház kapcsolatában írt történelmet. Az akkoriban különösen kényes kérdéseket feszegető darab próbafolyamatát a politikai és a kulturális életet felügyelő hivatalnokok is árgus szemekkel figyelték, az Illés zenekar tagjai pedig azóta is bánják, hogy visszautasították a zenei anyag összeállítására az eredetileg nekik ajánlott lehetőséget. A Presser Gábor-Adamis Anna nevével fémjelzett szuperprodukció által megszületett a modern zenés színház, az első magyar rockmusical pedig hónapok alatt kultikus művé vált. Több mint négyszáz előadást élt meg, számos magyarországi és európai színpadon bemutatták, 1979-ben rádiójáték készült belőle, 1986-ban pedig angol nyelven az Egyesült Államokba is eljutott.

 

Mivel Presser Gábor a Vígszínház zenei igazgatója, adott volt, hogy a tavalyi, 2013-as Magyar Dal Napjára elővegyük a Popfesztivált, hiszen az ősbemutatója is azok között a falak között volt, és az egykori előadás színészei közül még ma is nagyon sokan játszanak ott, így gyakran fel is emlegettük, mint sorsfordító produkciót, hiszen a könnyűzene ezzel a darabbal lépett be a hazai színházba. Így adott volt, hogy ezt adjuk elő, és a Vígszínházban ez az utóbbi idők legsikeresebb előadása. Érdekes, hogy ember azt hinné, hogy mert régi, már bizonyosan el is avult, de nem, a mai embereknek ugyanúgy kell. Ugyanis nem csak azok nézik, akik annak idején tudtak róla és ismerik a számokat, hanem a fiatalok is, akik közül sokan most látták először, nem is tudták, hogy mi ez igazából, de ez a mostani változat, így, ahogy van, nagyon nagy hatással volt rájuk, ami csakugyan igaz lehet, hiszen minden este teltházzal játsszuk a színházban. Ezért is örülök annak, hogy most a szabadba is kihoztuk, hiszen ez az első alkalom, hogy az előadás kikerül a kőszínház falai közül és ilyen szép környezetben láthatja a közönség.

 

 

 

– Mit tud ma átörökíteni ez a darab?


Csodák csodája, hogy az idők folyamán nem avult el, sőt, egyre aktuálisabb lett. Érdekes módon egyes dolgokról – mint pl. a drog - akkor nem értettük, miről szól, és amúgy is tele volt csupa tőlünk idegen amerikás dologgal, ami tőlünk annak idején el volt zárva.

 

 

 

– Amúgy is sok szempontból határmezsgyén táncoló darab volt ez, igen kényes témákat feszegetett, a politika is árgus szemmel figyelte az alakulását.


Igen, bizsergető és érdekes volt, hogy Amerikában játszódott, és akkoriban a zenéjéről is azt hitték, hogy szintén valami amerikai dolog. Ma már természetesen tudjuk, hogy nagyon is a miénk, hisz Presser-Adamis írta, de a történetben is látjuk, hogy magyar. Ezek a szerzők látnoki képességekkel voltak megáldva, mert tudták, hogy ez mára érik be, mostanra értünk meg benne mindent igazán, amit eddig csak fokozatosan lehetett, mert a drog, a disszidálás témaköre ma talán még aktuálisabb, mint valaha.

 

 

 

–  Igen merész vállalkozás lehetett akkor ebben részt venni.


Apám, aki festőművész volt, a Popfesztivál premierén látott először színpadon. Az akkori darab úgy kezdődött, hogy szénabálákat hordtunk be, azokkal alakítottuk ki a játékteret. Egyszer csak azt láttam, hogy apám feláll az első sorból és kimegy. Szigorú ember volt, gondoltam, ezzel véleményezi a munkám, de később eszembe jutott, hogy szénanáthája volt és azért ment ki, mert elkezdett tüsszögni. De családi vonalon ennek nem is volt több jelentősége.

 

 

 

– Ha már az édesapját említette… Interjúkban gyakran elmondja, hogy gyerekként igen gátlásos volt, és a színpad soha nem is vonzotta, inkább – édesapja nyomdokait követve – festőművésznek készült. Miért döntött mégis a színészi hivatás mellett?


Az irodalmat, a verseket mindig is szerettem, bár ezt akkoriban nem tudták rólam, mert soha nem álltam ki szavalni, sem az általános iskolában, de még a gimnáziumban sem. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban volt egy igazi színészalkat, vagány haverom, vele jelentkeztünk a Színművészeti Főiskolára, és ahogy az lenni szokott, engem felvettek, őt pedig nem. A színjátszás iránti hajlamot édesanyámtól örökölhettem, mert ő bár idegenvezetőként dolgozott, de szépen énekelt és számos amatőr előadásban játszott. Na, és a hét gyerekből hárman is erre a pályára kerültünk.

 

 

popfesztival-01.jpg

 

 

– A szinkronizálás a színész munkájának egyik színes része, bár megosztja a színészeket: van, aki szereti és van, aki tiltakozik ellene, és nem is vállal ilyen feladatot. Önt azonban néhány legendás szinkronszerep is körülveszi. Ez a terület miként került az életébe?


A legendás hőskorban a Pannónia Filmstúdió volt ennek a fellegvára. Még másodéves főiskolás voltam, amikor először hívtak oda dolgozni, A hosszútávfutó magányossága című filmre, ahol Koncz Gábor szinkronizálta a főszereplőt, én pedig a haverját. A főiskola első két évében a hallgatók nem vállalhattak nyilvános szerepléseket, ezért a főcímnél sem az én nevemet mondták be. Szeretem ezt a műfajt, mert ez is egy művészi alakítás, bár másféle érzékenység kell hozzá, mint ahogyan egy színházi szerepet is másképp tanul meg az ember, mint egy filmest. A filmszerepet a forgatás után elfelejtheti, de a színházi szereppel együtt megy haza az ember, és ezt nála is lehet érezni, hogy sokáig együtt élt a szereppel. A szinkronban pedig az adott pillanatra kell hirtelen előrántani egy másik színész eszköztárát. Több emlékezetes szinkronmunkám volt. Az Esőemberre nagyon nagy felelősséggel készültem, mert Dustin Hoffmann mesterien játszott benne, és féltem, nehogy elrontsam a munkáját. Talán ez volt a legérdekesebb szinkronos feladatom, később is rendszeresen kölcsönöztem neki a hangom, és a másik nagy közönségsikert, a Kung Fu Panda című rajzfilm Shifu mesterét is neki köszönhetem.

 

 

 

Ha már a népszerű produkcióknál tartunk…


Igen, nagyon szeretik a nézők a Sherlock Holmes televíziós sorozatot, a Harry Potter Perselus Piton professzora pedig azért nagy elismerés nekem, mert sokan még az ismerőseim közül sem jöttek rá, hogy én vagyok a magyar hangja. De rendszeresen engem hívnak például Robert Redford vagy Pierre Richard magyar hangjának és Alan Rickmant is szeretem szinkronizálni, mert nagyon jó színész.

– A szinkronban fontos tartani a ritmust, és átadnia magát a szinkronizált színész játékának. Vagyis fontos folyamatosan a jelenben lenni, rugalmasan alkalmazkodni a gyors változásokhoz. Bár ez nem csak a szinkronra, hanem valamennyi színészi feladatra igaz lehet.

Jól látja, én amúgy is szeretek tiszta lappal elkezdeni dolgokat, de még magánemberként sem tartom fontosnak, hogy emlékezésből álljon az életem. Hangulati, tartalmi emlékezésben élek, mert amit és ahogy megéltem, azt játszom ki magamból, de mindig az adott körülményekre vonatkoztatva.

 

 

 

– Úgy tudom, hogy azt szereti, ha egy egész előadás az Ön vállára nehezedik. Az önálló szerepléstől azonban sokáig idegenkedett.


Amikor a főiskolát elvégeztem, féltem a pódiumtól és az egyszemélyes fellépésektől. Szavalni is féltem, mert attól tartottam, hogy elfelejtem a szövegemet. Talán a főiskolai oktatás ebből a szempontból nem volt jó, mert nagyon sokunkban keltett görcsöt. Amikor az ember egy színdarabban játszik, az egész mozgásban van, ott vannak többiek, és játék az egész. De attól, hogy egyedül álljak ki a közönség elé, féltem, mert az önálló esteken csak magára hagyatkozhat az ember, és olyan kérdések gyötrik, hogy vajon elég érdekes vagyok-e a közönségnek egyedül? Van-e önbizalmam, annyi szakmai tudásom, hogy egyedül is megállom a helyem? Az egyszemélyes szereplés egészen más műfaj, nagyon nagy felelősséget kíván. De később több önálló estem is lett, sőt, egyenesen megszerettem ezt a műfajt. Nekünk művészeknek amúgy is az a feladatunk, hogy hitet és lelket öntsünk az emberekbe. A művész hivatása az, hogy sugározza, árassza magából az élet iránti szeretet. A színész nem csak szórakoztat, hanem egyben népnevelő és lelkipásztor is, aki ápolja a közönség lelkét, tehát amikor a színpadon van, mindenképp kötelessége optimistának lenni. Talán színészként ezért is kedvelem azokat a szerepeket, amelyben humoros, szélhámos figurákat alakíthatok, mert a közönség is azokat kedveli.

 

 

 

Névjegy

 

Tahi-Tóth László (70)

 

Jászai Mari-díjas magyar színművész, szinkronszínész, érdemes és kiváló művész.


A budapesti Színművészeti Főiskola színész tanszakát 1962-66 között Várkonyi Zoltán osztályában végezte, de már a gyakorló éveit is a Várkonyi Zoltán főrendezősége alatt álló Vígszínházban töltötte, ahová rögtön le is szerződött, és amely társulatnak azóta is szeretett, megbecsült tagja. A színdarabok mellett jó néhány filmben és tévéjátékban szerepelt, különösen kedvelt humoros oldaláról, valamint szinkronszínészként is igen elismert.


1985-től a Művész-SK elnöke. A GEG című „színészkedési kézikönyve” 2006-ban jelent meg. 1972-ben Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt, 1974-ben Jászai Mari-díjat, 1985-ben Érdemes Művész kitüntetést, 1995-ben Pro Comedia-díjat kapott. Az Ajtay Andor-emlékdíjat kétszer nyerte el (1979, 1986).

 

 

 

Forrás: www.gyulaihirlap.hu

A visitgyula ajánlatai