Péntek 13. Szürke, esős, szeles novemberi reggel. Belépek a Vereshús Gyulai Kolbász és Húsmanufaktúra Béke sugárúti üzletébe, és valami megmagyarázhatatlan, csipetnyi csoda következtében már mosolygok is. Jellegzetes, füstös illatok, a pultban pedig olyan finomságok, amelyeknek nehéz ellenállni.

Gyulai vagyok, ízig-vérig. Szeretem ezt a várost, a hangulatát, a történeteit és az ízeit. A gyulai kolbász iránti szeretetem valahogy természetes része ennek a kötődésnek. Gyermekkoromban édesanyámmal jártunk ide. Akkor még halat is lehetett kapni. Azóta sok minden megváltozott, de a gyulai ízek és illatok emléke megmaradt. Jó érzés látni, hogy a hagyomány ma is él, és hogy a kolbász mögött ott van a mesterek tudása, munkája és személyes kéznyoma. Talán ettől is olyan különleges a gyulai kolbász.
Ritka az ilyen hely, ahol vásárlás előtt kóstolni is lehet. Tudtam, hogy ízleni fog, és amikor megkínált a kedves, mosolygós eladónő, elfogadtam egy vékony karika szalámit. Az első falatról egyből édesanyám jutott eszembe. Nagyon szerette a gyulai kolbászt.

Még srác voltam, amikor egyik karácsonyra vettem neki egy szálat. Abban az évben ezt hozta neki tőlem a Jézuska. Egyszerű ajándék volt, mégis nagyon örült neki. Azóta is emlékszem arra az örömre. Nem kellett hozzá drága csomagolás. Elég volt, hogy olyasmit választottam, amit szeretett. Néha éppen az ilyen apróságok jelentik a legtöbbet.
Mit szólnátok, ha idén karácsonykor gyulai kolbász is kerülne a fa alá? A gyulai kolbász nemcsak finomság, hanem egy darabka Gyula, amit jó szívvel adunk tovább...
– TK –

















