Erkel és a prímás

2017.11.07.

Tányérozás a szegedi dalárdatalálkozón

 

A történelemben mindig akadnak olyan figurák, kikre az ember azt mondja: bárcsak személyesen is megismerkedhetnék vele! Nem az életrajzi adatok szintjén, hanem úgy, ahogyan azt kultúremberekhez illik: lehetőleg terített asztal, de legalábbis egy valamirevaló söntés mellett. A 207 éve, 1810. november 7-én született Erkel Ferenc egyértelműen közéjük tartozik, és persze nem csak azért mert gyulai.

 

Erkel_Ferenc_w.jpg

 

Más eszközünk nem lévén, ilyen esetben történetekhez, anekdotákhoz fordulhatunk, ezek segítségével nyilván finomabban rajzolódik ki az arcél. De milyen forrásaink vannak? Ha Gyuláról, gyulai történetekről van szó, Kohn Dávidhoz bizton fordulhatunk! Az újságíró szerencsés fickó lehetett – megbízatásait tekintve mindenképp –, hiszen első nagy riportja egyből a nagy zeneszerzővel hozta össze.

 

ErkelEmlekhaz_laszlo_incze_1_kicsi.jpg


„Ezelőtt hatvan esztendővel, 1876. június havában mint húszéves ifjú léptem segédszerkesztői minőségben az akkor hetedik évfolyamában levő Békés kötelékébe. Nem voltam, nem is lettem úgynevezett „hivatásos" újságíró; mint e lapnak két évtizedet meghaladó időn át felelős szerkesztője sem voltam az, mert az újságírás rám nézve fizetés és tiszteletdíj nélküli, úgynevezett „nobile officium" volt és maradt mind e mai napig, akár egy közbizalmon és tisztességen alapuló kaszinói tisztviselői állás.” – olvashatjuk „Első nagy riportom” című írásában, mely megtalálható az Erdész Ádám által szerkesztett, „Válogatás Kóhn Dávid írásaiból. Cikkek, krónikák, legendák” című Gyulai füzetben.

 

IMG_2461.jpg

 

A Békés ekkoriban a Békésvármegyei Gazdasági Egyletnek a közlönyeként is funkcionált, Kóhn augusztusban kiküldetésre indult: Szegeden ugyanazon a hétvégén került sor a Dugonics-szobor leleplezésére, a magyarországi dalárdák országos összejövetelére és országos az iparkiállításra is. Így esett, hogy az ifjú újságíró egyből az akkori talán legnagyobb magyar zeneszerző társaságába keveredhetett.

 

ErkelEmlekhaz_laszlo_incze_7_kicsi.jpg


„A dalünnepélyen, amelyen országos főkarnagyi minőségben az akkor 66 éves Erkel Ferenc, Gyula város halhatatlan emlékű nagy szülöttje is megjelent, megyénkből csak a békési dalárda vett részt. Gyulán ugyan két dalárda is volt, éspedig a jó emlékű Sziber Nándor magyar kántor vezetése alatti iparos és Kiss László, akkor kir. törvényszéki jegyző (Kiss László orosházi főszolgabíró atyja) karmestersége alatti vegyes dalkör. Együttesen ugyan erősen számottevők lettek volna, de elkülönítve gyengének tartották őket karnagyaik, és nem merték őket prezentálni Erkel előtt, akinek távolmaradásuk fel is tűnt, és rosszul is esett, aminek előttem Szegeden kifejezést is adott.”

 

IMG_2463.jpg

 

Kóhn Dávidot az odaúton a miskolci dalárdával hozta össze a sors, némi közös italozás után máris kész volt a barátság. Mire odaértek Szegedre, együttesekkel volt tele a vonat, nem meglepő, hogy a hangulat a megszületett íráson is meglátszik, ami így sokkal inkább egy jó anekdotára emlékeztet, mint helyszíni riportra. De adjuk is át most a szót a szerzőnek!

 

ErkelEmlekhaz_laszlo_incze_6_kicsi.jpg


„A halhatatlan emlékű Dugonics papköltő szobra felavatásának ünnepségét fokozta, hogy a Szegedre gyűlt összes dalárdák Erkel Ferenc karmesteri vezetésével énekelték el annak magyar imádsággá vált gyönyörű Himnuszát, amely olyan szépen sem azelőtt, sem azóta talán soha se hangzott el, mint ahogy akkor.
Magáról a dalárversenyről kevés írnivalóm volt. Mint már mondám, vármegyénkből csak a békési dalárda vett azon részt, tisztességes sikerrel ugyan, de anélkül, hogy kivált a pécsi, budai, debreceni, miskolci stb. országos hírű dalárdák mellett, mint jutalmat igénylő, szóba is jöhetett volna. Az ünnepélyek alkalmából a Tisza partján deszkabódéból álló óriási halászcsárdát építettek, amely ezrekre rúgó közönséget tudott befogadni, s étkezések alatt állandóan zsúfolva is volt. Egy délben a gyulai cigányok adták az asztali muzsikát. Az Alföld mondhatni valamennyi cigánybandája összesereglett Szegeden. Odamentek a gyulai cigányok is. Mégpedig – ami a gyulai két dalárdával nem sikerüli – erre az alkalomra egyesülve a két banda tagjai. Nehezen ment ugyan a Kóka Jóska s Rácz Jancsi prímássága alatt álló két banda ad hoc fuzionáltatása, de erős diplomáciai erőfeszítés után sikerült az egymással versengőket mégis összehozni. Sikerült pedig főleg azért, hogy Szegedre menve, ott szégyent ne valljanak. Tudták, hogy ott lesz Erkel Ferenc is, akit mind a két banda imádott, és akinek operái műsorukon voltak. Persze Ellenbogen Adolf által cigányzenére átírva. A cigányok akár operát, akár operettet ugyanis csak az ő átdolgozása után tudtak eljátszani. Gyakorolták is hónapokon át (a Hunyadi Lászlót és Bánk bánt) és a lehetőséghez képest – persze cigányosra instrumentálva – kitűnően meg is tanulták és játszották.

 

010_hunyadiszinlap18440127e.jpg


A dalverseny napján délben Erkel Ferenc, a Szegedre jött zene- és dalköltők, emlékezetem szerint id. Ábrányi Kornél, Zimay, Szentirmay, Thern, Nyizsnyay stb. kíséretében szintén a halászcsárdába jöttek ebédelni. Mint notabilitásoknak, hosszú asztal volt részükre fenntartva, a közelükben levő asztal mellett Mokryval ebédeltem én is. Véletlenül akkor játszottak ott a gyulai cigányok, akik nem vették észre Erkel beléptét, és én figyelmeztettem őket, hogy itt van Erkel, ami leírhatatlanul villanyozóan hatott rájuk. Halászlé volt a bevezető étel, és a banda Hunyadi Lászlót intonálta. Erkel az első akkordra felfigyelt, és kérdezte a körülötte ülőket, miféle banda ez, de nem tudták neki megmondani. Én, aki a szomszéd asztalnál ülve, Erkel kérdését szintén meghallottam, felállva, hozzáléptem és megmondtam neki, hogy gyulai cigányok, Erkel erre letette evőeszközét: és a banda felé fordulva végighallgatta az operát, amelyet a láthatóan meghatott banda, minden tudásukat érvényesítve, áhítatos csendben játszott el. A nagy mester – aki mellett mindvégig állva maradtam a játék alatt – megelégedését kifejező tapssal honorálta az efölötti örömükben csaknem sírva fakadt cigányokat, és az Erkelre felfigyelő közönség is szűnni nem akaró tapsviharban tört ki. Amikor pedig a cigányok tányérozni kezdtek, a tányérozó daliás külsejű Rácz Jancsit Erkel egy karmozdulattal magához intette, s az odalépő Jancsi vonakodása ellenére első adakozóként öt forintot dobott tányérjába, ugyancsak papírpénzt, tehát legalább egy-egy forintot asztaltársai is, úgyhogy a banda első tányérozása háromszáz forinton felüli pénzt juttatott nekik. De a dicsőségen kívül egyéb hasznuk is volt. Másnap este óriási bál volt az újszegedi parkban, és a halászcsárdában szerzett sikerük folytán is szerződtették a gyulai bandát, amely ott is nagy pénzt keresett. A nagy kereset és a dicsőség azonban fejükbe szállt, és bohém gavallériába sodorta őket. Szórták mulatozásra a keresett pénzt, és amit el nem dőzsöltek, azt kártyán vesztették el, úgyhogy hazulról kellett pénzt utánuk küldeni, és csak így jöhettek haza, üres zsebbel ugyan, de dicsőségesen."

 

Fotók: a Himnusz kottája – Tóth Ivett, Erkel Ferenc Emlékház – Incze László, commons.wikipedia.org

 

A visitgyula ajánlatai