Jókai legrosszabb napja

2016.07.05.

Cum subit illius tristissima noctis imago

 

Jokai_Mor_nagykep.jpg

 

Mindannyian megtapasztaltuk már, egy érzelem a legritkább esetben „tiszta”. Legyen akár édes-bús, haragos-keserű vagy éppen sírva nevetős, főleg, ha búcsúzásról van szó. Így van ez a legnagyobbakkal is. Ahogyan Ovidius írta: „Képeivel ha körüllebeg újra a szívfacsaró éj az az utolsó éj római búcsúm elolt, s újra eszembe jut a sok kedves, amit veszítettem, két szomorú szememet most is elönti a könny.” (Szabó Lőrinc fordítása)


De hogy is jön ez Gyulához?


Hát úgy, hogy éppen a római aranykor költőjének sorai jutottak Jókai Mór eszébe, amikor maga mögött hagyta városunkat 1849 augusztusában. Jókor jött szegény, és nem éppen nyaralni… Sokáig nem is írt arról az estéről, amit itt töltött, de ahogyan Bohusné Szőgyény Antónia: Naplójegyzetek a világosi szomorú napokról című visszaemlékezéséből kiderül:


"Jókai Mór 1849. augusztus 13-án este érkezett Gyulára – Erkel Rezső megyei főorvosnak – Erkel Ferenc bátyjának a grófi Wenckheim-kastély bejáratával szemközt fekvő (Kossuth Lajos utca 30.) házába. Itt lakott ugyanis hónapok óta Jókai felesége, Laborfalvi Róza és barátnője Schódelné – mind a ketten a Nemzeti Színház művésznői várva a szabadságharc kimenetelét."

A Várkert bejáratával szemben, az utca túloldalán áll a ház, rajta a tábla:

 

emlktbla.jpg

 

Az ingatlan birtokosa egykor Erkel Rezső (Rudolf) vármegyei főorvos, Erkel Ferenc testvére volt, a házban a zeneszerző háromszor biztosan megfordult. Először Laborfalvy Rózával 1848. augusztus 29-én kötött házasságuk után, majd 1849 júliusában, a szabadságharc vége felé, mikor is a háziak oltalmára bízta nejét, Schodelné Klein Róza operaénekesnővel egyetemben.


Az épületet itt találjuk:



Jókai innen Tardonára menekült.


„Nőm Gyulán maradt el tőlem, odáig minden nyomorúságon átkísért; elhatározám, hogy visszajutok hozzá, ha lehet.” – ennyi említést tesz mindössze városunkról Jókai, Életemből c. 1886-ban megjelent kötetében.


12 évvel később viszont megszületett a következő cikk, ami a Békés 1898. március 13-i számában látott napvilágot.


EGY NAPOM GYULÁN.


Írta Jókai Mór.


Jókai Mór «Emlékeim* czimű munkájában azt mondja egy helyen, hogy élete legszomorúbb napját Gyulán töltötte, hol aztán sem az előtt, sem azután nem fordult meg többé. Most a márcziusi események ötvenedik évfordulója alkalmából a Gyulán megjelenő «Békés» czimű lap, a békésmegyei közművelődési egyesület közlönye, fölkérte a koszorús költőt, hogy ezt az Emlékeiben csak futólag említett legszomorúbb napját» írja le a nevezett lapnak márczius 13-án kiadni tervezett ünnepi számába. Jókai készséggel eleget tett a fölkérésnek, s a következőket írja:


Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. Pedig temetkezés napjai is voltak az életem­ben. Láttam apát, anyát, feleséget, testvért, szi­vemhez nőtt sziveket lebocsátani: azok is nagy gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük, Magyarország szállt a sírba!


1849. augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a szóval: «nincsen ha­zánk*. A nőm volt ott Schódelnéval. Ketten együtt húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti Színház első művész­női. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröccse, a gyulai főorvos.


Ott várták szivszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat kisérték, akik lelküket birták. Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem fogad el. Aki futni akar, futhat, amerre lát; aki itt marad, számoljon le az életével. Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, elitélnek, kivégeznek: de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még. Szép ifjú feleséged van! Arra gondolj! »Ez a szó megtartott az életnek. Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt. Hová? Ahol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára. Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tüzérséget, gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk bátran. Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesújtó hir után az volt a kérdés, hogy most már hová? Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk erdőségei közé!


Bákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű oroszlánsörény! A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsisi ruhát, pitykésdolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható; tehát mandulát vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálra szánt politikus hajzata. Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, Laborfalvy Benke Bóza testvére, aki a szegedi ütközet alatt sírjára talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha rám ismernek, biró elé állítanak, megmondom, ki vagyok, megmondom, mit tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek.


Ez az emlékezetem Gyula városára. De még most is: «cum subit illius tristissimae noctis imago», hálával emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a fejemet, hogy «megvirrad még valaha!»

 

A Jókairól készült fotó az Érdekes Ujság dekameronja

Forrás: Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtár

A visitgyula ajánlatai