A fürdőgyógyászat kezdetei
„Amikor csak teheted – de soha nem úgy, hogy munkádtól lopod el az időt és rossz lelkiismerettel, sietve cselekszel! –, menj el a hővizű közfürdők valamelyikébe, hetenként kétszer-háromszor. A fürdőzés nagyon régi emberi szokás, s nemcsak a testet edzi és üdíti, hanem a lelket is. Fürödj lassan, tested törvényei szerint, megfontoltan és ráérően. A gyógyvizek átjárják tested és élénkítik lelked, megnyugtatják munkától és világtól elkínzott idegeid. A gyógyfürdők afféle nedves kolostorok, ahol zavartalanul átadhatod tested és lelked a józan és méltányos pihenésnek.”
Olybá tűnik, elfelejtkeztünk arról, amit Márai a Füves könyvben írt, és ez szerintem olyan, mintha éppen azt a kincset nem látnánk meg, ami lábunk előtt hever. A gyógyfürdőzés időigényes, az már igaz, de a jó munkához is idő kell, szóval ez nem lehet elég ok arra, hogy ne tekintsük a gyógyvizeket gyógyszernek.
Az 50-es, 60-as, 70-es években még virágzott a fürdőkultúra Magyarországon, benne volt a köztudatban, és talán gyógyszerből is kevesebb volt a piacon, mint manapság, de az évtizedek alatt háttérbe szorult, sok orvos és beteg ma talán egyáltalán nem gondol arra, hogy gondjaira ez lehet az ideális megoldás. Pedig a gyógyfürdőzés a természetes eredetű gyógymódok egyik (ha nem a) leghatékonyabbika!
Erről több ókori forrás is tanúskodik, írásos bizonyítéka van annak, hogy Indiában 3000 évvel ezelőtt már bizonyosan ismerték a vizek gyógyító hatását, illetve fent maradt Konfuciusz 11 oldalas írása is, melyet ma a fizioterápia első tankönyvének tekintünk.
Apropó, fizioterápia! Mindig bajban vagyok vele – és valószínűleg nem csak én – hogy mi is a különbség a fizio- és a fizikoterápia között. A megfejtés nem olyan bonyolult, a fizioterápia tágabb fogalom, beleértendő minden olyan kezelés, ami a természeti energiákat használja – a balneoterápia, a klímaterápia, az inhaláció és a diéta is, a fizikoterápia pedig a fizioterápia része, a csak a fizikai energiákat hasznosító kezeléseket soroljuk ide, a hő-, a hidro-, az elektro-, a fény- és a mechanoterápiát.
De vissza az ókoriakhoz. Görögországban sokan foglalkoztak fizioterápiával – a legismertebb közülük Hippokratész, aki szaguk szerint csoportosította a gyógyvizeket és "kemény víz"-nek nevezte őket, illetve könyvet írt az ízületi betegségekről. A görögök megteremtették a komplex fizioterápia alapjait, és fekvőbeteg gyógyintézeteket alakítottak ki a természetes ásványvíz-feltörések közelében. Ezeket a mai szanatóriumok előképének tekinthetjük, alkalmaztak gyógytornát, masszázst, diétát, gyógyszeres terápiát, sőt drámaterápiát is.
A mai értelemben vett ambuláns fürdőkezelés kialakulása – minő meglepetés – a rómaiaknak köszönhető. Itália mellett a provinciákban is megjelentek a katonai és polgári célú fürdők, ezekben a fürdő mellett volt masszázs és iszapkezelés is. Az ókori rómaiaknak rendkívül nagy tapasztalata volt a rehabilitációban, különösen a gladiátorok orvosának, Galenusnak, aki először írta le az iszapkezelések mai napig érvényes javallatait és ellenjavallatait.
Az elektroterápia első alkalmazása is a rómaiakhoz köthető, halakat (elektromos rájákat) használtak az epilepsziás betegek, a bénultak és a migrénesek kezeléséhez. Annak ellenére, hogy az áramot, mint olyat nem ismerték, ez egy teljesen korrekt meglátás és hatékony kezelés volt!
A gymnasiumoknak nevezett, a római fürdők közelében kialakított fedett tornacsarnokokban gyógytornát és egészségmegőrző tornákat dolgoztak ki és alkalmaztak, mégpedig azért, mert a birodalom gazdagodásával kialakult az a társadalmi csoport is, melynek tagjai már nem kényszerültek arra, hogy két kezük munkájával keressék meg a mindennapi betevőt. Igen, igen a gazdagok és kövérek mai napig gyarapodó kasztjáról van szó. Amúgy a rómaiak ezért vezették be a kötelező iskolai testnevelést is.
A középkor és a kereszténység térnyerése – mint annyi minden másban – ebben is komoly változást hozott, az egyház kimondottan tiltotta az ilyen jellegű létesítmények működését, hiszen – minő borzalom – ezeken a helyeken ruha nélkül sportoltak…
Magyarországon a fürdőkultúra meghonosodása az oszmán birodalom hódításainak köszönhető, a törökök rengeteg fürdőt építettek, melyek közül néhány a mai napig látogatható. A legismertebbek talán a Rudas és a Király Fürdő – mindkettő építése Szokoli Musztafa budai pasa nevéhez fűződik. Ezekben a kupolás építményekben melegítették a vizet – konkrétan tüzet gyújtottak a medence alá – és masszázs is volt.
Magyarországon az 1800-as évek végére tehető a fürdőzés igazi virágkora, ekkoriban kezdődtek az első kútfúrások. Zsigmondy Vilmos bányamérnök – állítólag róla mintázta barátja, Jókai Mór a Fekete gyémántok főszereplőjét, Berend Ivánt – irányítása mellett zajlott a margitszigeti kút és Széchenyi fürdő kútfúrása. Ez utóbbi amúgy legalább 10 évig tartott. Elkészült a Lukács, a Gellért és a már említett Széchenyi Fürdő is, mely akkoriban Európa legnagyobb fürdőjének számított.
A fürdőzés igazi társadalmi esemény és társasági élmény volt akkoriban, a kor divatjának megfelelően a tehetősebb emberek minden ősszel – akár hónapokra – elmentek családostól fürdőkúrára, de az ivókúrák ugyanígy nagy népszerűségnek örvendtek, a gyomor- és epepanaszok, illetve a köszvény tüneteinek enyhítésére.
Hogy mi változott azóta? Lehet, hogy csak a hozzáállásunk – mindent azonnal gyorsan, most, de rögtön akarunk, így azt mondjuk, nincs időnk egy hosszabb gyógyvizes kúrára –, pedig erre igazán megérné rászánni azt a néhány napot, hiszen a fürdőkúra mellékhatás-mentesen alkalmazható, nyilván körültekintően és figyelembe véve a páciens egyéb belgyógyászati alapbetegségeit. Persze az is lehet, hogy az ok nem más, mint az ismertek hiánya, amin viszont könnyebben lehet segíteni, így az ezzel a cikkel induló sorozatunk célja nem titkoltan az, hogy bemutassuk, kinek, miért és milyen formában ajánlottak a gyulai gyógyfürdő kezelései.
Külön köszönet dr. Urbancsok Juditnak a rengeteg segítségért!
Fotók: gyulaanno, wikipedia, Történelmi képcsarnok, Országos Széchenyi Könyvtár
